Sziasztok, Gabi vagyok, ügyfélszolgálatosként dolgoztam, egy nagy cég személyes ügyfélszolgálatán. Több tényezője volt annak, hogy felmondtam, de leírom azt a történetet, ami a végső lökést adta meg nekem.

Egy délutáni műszakban, amit mellesleg teljesen egyedül vittem, bejött egy ingerült ügyfél. Hogy vajon mi volt a gondja az élettel, sose tudjuk meg, de valamiért úgy érezte én vagyok az, akin most minden dühét levezetheti. Egy szimpla néhány perces ügyintézés helyett hosszú üvöltözés, ősi mesterséggel sértegetés következett. Nagy nehezen távozott az úriember, de visszajött a hasonlóan kellemes másnap délelőtti műszakba, hála istennek, ott volt a kollégám is. Előkerült a Vásárlók könyve, elszidott mindennek, hogy mit képzelek én magamról. Egész nyugodt voltam mindaddig, amíg az anyámat nem kezdte el szidni -itt azért elszakadt a cérna nálam is. Ahogy végre, nagynehezen megszabadultunk tőle, magamba roskadva beiktattam a panaszbejegyzést, hozzátéve a megjegyzésbe, hogy a kollégám is tanúja volt az elviselhetetlen hangnemnek, a lekurvázásnak, az üvöltözésnek, a kötekedésnek -és átsuhant az agyamon, hogy mi van, ha a panaszára kap egy himihumi, sajnálkozó választ a központtól és eldöntöttem, hogy ha így lesz, akkor felmondok.

Teltek, múltak a napok, folyamatosan nézegettem az iktatórendszert, hol tart a panaszbejegyzés megválaszolása. Eltelt a hivatalos 30 nap, majd végre lezárásra került az ügy. A válasz kicsit meglepett, de inkább megerősített abban, hogy nem szabad maradnom.

Az volt a válaszban, hogy elnézést, nagyon sajnáljuk a kellemetlenséget, velem elbeszélgettek (hát ez elég felejthető volt, mert én erre nem emlékszem), sőt! tréningre küldtek, hogy fejlődjek abban, hogyan kell az ügyfelekkel bánni (erre sem emlékszem).

Nagyon rosszul esett, hogy meg sem kérdeztek, anélkül válaszoltak, ráadásul igazat adtak az egészen alpári stílusú ügyfélnek.

Megalázva éreztem magam, hogy ennyire semmibe vesznek.

Ennyit értem a cégnek.

Emberszámba sem vettek.

Aki gondolkozik a továbblépésen, csak még nem mert lépni: én csak bátorítani tudlak: ha úgy érzed, nem becsülnek meg, lépj tovább!