Pár tíz éve kezdtem dolgozni az első munkahelyemen. Hatalmas elvárásokkal és félelmekkel, mind magam, mind a cég felé bizonyítani akartam a sokéves diákmunka után, hogy megállom hosszú távon is a helyem. 

Biztonságos, nagy múltú Zrt.-t választottam, mert tudtam ott kifizetik a bérem és használhatom a diplomám, nyelvtudásom. Az ágazati téma miatt zömmel férfiak dolgoztak itt és irányították a vállalatot. A meghirdetett pozíció titkárnői volt, bár a vakon gépelés nem tartozott az erősségeimhez, mint az az interjún kiderült. Belevágtam ennek ellenére és fel is, vettek, mivel pont megüresedett egy marketing asszisztensi pozíció. Dolgozni kezdtem a kezdők sutaságával: gondot jelentett az irodai eszközök használata, a vírusok kiszűrése és minden új volt a számomra, sokkal nagyobb téttel, mint addig korábban a diákmunkáknál. Mindenki nagyon kedves és megértő volt, de valahogy egész végig volt bennem némi szégyenérzet, hogy én, „Krisztike” bizony az első napokban nem tudja beletenni a fénymásolóba a papírt, vagy digitális támadás kockázatává teszi a céget és nevetség tárgya lesz. Az igyekezetem lassan kezdte felváltani az a vágy, hogy valami nagyobbat alkossak a munkám keretein belül, például külföldi eseményeket szervezzek, vagy jobban megismertessem a cégcsoport ezen részét nemzetközi szinten. Ez a vágy csak erősödött, igyekeztem többet megtudni a tématerületről, bár az nagyon összetett és sokéves tanulást igényelt volna ipari területen. Az eszközök a munkahelyen ehhez rendelkezésre álltak és a főnököm is türelmes támogatást adott a „csetlő botló újoncnak.”

Kicsit több, mint fél év után a titkárnő bejelentette, hogy valószínűleg állapotos és nem marad már sokáig aktív dolgozó, ekkor megkérdeztek, hogy: helyettesíteném -e?  Mondtam, hogy nem szeretném. Volt bennem egy dac, hogy nem ezért végeztem egyetemet és volt bennem félsz, hogy egy több éve pályán lévő hölgyet helyettesítsek, akivel örökké össze fognak hasonlítani, összesúgnak a hátam mögött. 

A „nem” szimpla nem volt, azaz nem vezettem elő, nem magyaráztam el, hogy párhuzamosan is csinálhatnám a két területet, vagy, hogy nagyon megszerettem a jelenlegi helyem és már csak ebben szeretnék gondolkodni. Éreztem, hogy ez felért egy személyes sértéssel is és innentől kezdve soha többé nem úgy tekintettek rám, mint előtte. Megértem, hiszen elsőre a titkárnői pozíciót is vállaltam volna. 

Sokat gondolkodtam ezen és bánom, hogy rosszul kommunikáltam, ahogy azt is, hogy nem kezdtem el magam fejleszteni már a belépés pillanatától az ott lévő erőforrások segítségével. Ezt valószínűleg elnézték volna és nekem is segített volna a tanulás és munka egyensúlyát kialakítani akkor és a későbbiekben is könnyebben megteremthettem volna ezt. Valószínűleg úgy éreztem, hogy a 9-17 óráig tartó munkaidőben csak a feladatokkal illik foglalkozni az önfejlesztéssel nem. Ma már tudom, hogy az alkalmazott tudás ér a legtöbbet. Elgondolkodtam azon is, hogy az ilyen jellegű apakép hiánya vezetett-e erre a döntésemre, meglehet, bár a szüleinket hibáztatni, ha még oly divatos is nem ment fel a döntéseink súlya alól.

Máig mondogatom, hogy ehhez az álláshoz meg kellett volna érnem, tapasztaltabbnak kellett volna lennem, mint munkavállalónak, mert most tudnám értékelni és helyén kezelni. Összességében azonban el tudtam hozni egy nagy-nagy ajándékot, azt, hogy elindított az életpályámat, karrierutat jelölt ki a számomra, amihez bizony nehézségekre, megküzdésekre és tapasztalatokra is szükség van.